Egy sérült ember ápolása munka - Kun Attila beszéde Budapesten

Tisztelt egybegyűltek! Kedves Szülők! Kedves Sorstársaim!

Kun Attila vagyok, a Heves Megyei Halmozottan Sérültek Szülőszövetségének tagja. Négyes faluban élek feleségemmel, 5 éves kislányommal és 16 éves nevelt fiammal. Nevelt fiam, Andris halmozottan sérült, ágyhoz és kocsihoz van kötve, napi 24 órában segítségre szorul.

Azért vagyok ma itt, hogy az ápolási díj munkaviszonyként történő elismertetését és minimálbérre emelését kérjem. Kérem ezt egyrészt feleségem nevében, aki 16 éve ápolja beteg fiunkat, valódi munkát végezve, és aki mégis munkabér helyett csupán a megalázó segélyt kapja. De nem csak saját családom nevében emelek szót. Beszélek annak a 120 családnak a képviseletében, akik a Halmozottan Sérültek Heves Megyei Szülőszövetségének tagjai. És beszélek annak a 12 ezer magyar családnak a nevében, akik súlyosan, halmozottan fogyatékos gyermekeiket otthon nevelik.

Mi nem segélyből akarunk élni, hanem minimálbért kérünk! Sok dolog miatt tartjuk ezt végre időszerűnek.
Való igaz, hogy a fokozott ápolási díj az elmúlt 8 évben mindössze bruttó 6 ezer Ft-ot emelkedett. Ezért természetesen örömmel üdvözöljük, hogy a jelenlegi kormány az ápolási díjat az elmúlt évekhez képest jelentősen megemelte. Azonban a jelenlegi emelés még mindig nincs arányban a szülők terhével, akik állami feladatot végeznek el saját erőforrásuk felhasználásával.

Magyarországon a halmozottan sérülteket nevelő családok 72 százaléka él létminimum alatt. A szegénység kockázata ezeknek a családoknak az esetében háromszoros más családokéhoz képest. Az ápoltak ellátása, lakhatása és szállítása jelentősen emeli a családok, illetve a sok esetben egyedülálló szülők költségeit. Rengeteg többletköltség terheli őket, a lakás akadálymentesítésétől kezdve a gyógyszereken és a napi akár többszöri mosáson át az autós szállítás költségéig.

Az intézményes és lakóotthoni ellátás éves költsége évente fejenként másfél – két és fél millió Ft. Az állam tehát gyermekenként évente nagyon sok pénzt takarít meg azzal, hogy mi, szülők gyermekeinket otthon ápoljuk. Így összességében évente több milliárd Ft marad meg az állami költségvetés részére. Ennek ellenére a hozzánk hasonló családok támogatása aránytalanul alacsony az intézményekben élő fogyatékos személyek támogatásához képest.

Ezért téves és megalázó számunkra az, ha Magyarország segélyként tekint az ápolási díjra, hiszen mi tényleges munkatevékenységet végzünk. A sérült gyermekét otthonában nevelő szülő fokozott terhelésnek van folyamatosan kitéve. Ritkán, vagy egyáltalán nem jutunk közösségbe, baráti kapcsolatainkat nehéz fenntartanunk, és a terhek hosszú távon felemésztik családjaink költségvetését. Ha a gyermekünkkel kimozdulhatunk is, sokszor magunkon érezzük a társadalom elutasítását. S ehhez jön még, hogy szociális ellátásként kapjuk azt a kevés jövedelmet is, mintha koloncok lennénk a többség nyakán.

Ezért kérjük, hogy a fogyatékos gyermekeiket otthon nevelő szülők munkáját, a mi munkánkat ismerjék el munkaviszonyként és jutalmazzák minimálbérrel. Fogyatékost nevelő szülővé válni nem önálló döntés kérdése. Életünk végéig szól a megbízatás, rendes nyugdíjat nem fogunk kapni, életünket, vágyainkat helyzetünknek kell alárendelni.

Egy sérült ember ápolása munka!

2013. december 3.
http://szuloszovetseg.blogspot.hu/2013/12/szuloi-osszefogas-az-apolasi-dij.html