2013. februárja óta járjuk a középiskolákat és a főiskolákat Esélyóra programunkkal, ahol azt mutatjuk be, mit jelent fogyatékosokkal élni, miközben a fiatalok fogyatékos gyermekeinkkel is találkoznak. Idén újult erővel, kicsit másként fogtunk neki az Esélyóráknak. Újult erővel, hiszen 2016. áprilisig tíz esély óra bemutatását terveztük, és idén már öt esélyórát tartottunk középiskolákban. Másként, mert igyekszünk interaktívabbá, játékosabbá tenni a foglalkozást. A továbbiakban a megtartott Esélyórákon szerzett tapasztalatokról, élményekről írok röviden.
Nagy izgalommal és kíváncsisággal készültünk az Esélyórák megtartására. Izgultunk azért, hogy hogyan sikerül a tervezett témát sikeresen átadni a hallgatóinknak, és hogyan reagálnak, hogyan fogadják a mássággal élő embertársaikat. Készítettünk totót a tervezett témához igazítva, és aztán belevágtunk.
A fogyatékos emberekről beszéltünk, ezen belül is kiemeltük a halmozottan súlyosan fogyatékos embereket, az epilepsziával küzdőket, és beszéltünk az önkéntes segítésről is. Megható volt számomra, hogy mekkora érdeklődéssel figyeltek a hallgatók. Szinte harapni lehetett a csendet. Meglepett az is, milyen kevesen hallottak halmozottan sérült emberekről, epilepsziáról. Azt láttam, hogy nagyon elgondolkodtak, és hogy „szívták magukba az elhangzottakat, raktározták.” Közben kérdéseket is tettek föl, beszélgetés alakult ki, de nem zajos. Mindig csak egy ember beszélt, a többiek érdeklődve figyelték a kérdést és a választ. Volt, aki valamilyen információval rendelkezett ebben a témában és arról számolt be.
A végén következett a totók kitöltése, ami a hallgatók részére játék volt, mi, szülők pedig ebből fel tudtuk mérni azt, hogy a hallgatókban mennyi rögződött az elhangzottakból. Örömmel láttuk, hogy a totókat 95%-ban helyesen töltötték ki. Az önkéntesség felől is voltak érdeklődők, ami nekünk nagyon tetszett.
Összességében úgy érzem, nekünk szülőknek és a hallgatóknak is nagyon érdekes és hasznos találkozás volt az Esélyóra. Jó érzés volt, hogy beszélhettünk a sérültekről, gyermekeinkről egészséges embereknek, akikben szerintem empátiát, rokonszenvet, segítőkészséget ébresztettünk. Lelkesen készülünk a hátralévő öt esélyórára is.
Czibere Mihályné Marika, Eger
Nagy izgalommal és kíváncsisággal készültünk az Esélyórák megtartására. Izgultunk azért, hogy hogyan sikerül a tervezett témát sikeresen átadni a hallgatóinknak, és hogyan reagálnak, hogyan fogadják a mássággal élő embertársaikat. Készítettünk totót a tervezett témához igazítva, és aztán belevágtunk.
A fogyatékos emberekről beszéltünk, ezen belül is kiemeltük a halmozottan súlyosan fogyatékos embereket, az epilepsziával küzdőket, és beszéltünk az önkéntes segítésről is. Megható volt számomra, hogy mekkora érdeklődéssel figyeltek a hallgatók. Szinte harapni lehetett a csendet. Meglepett az is, milyen kevesen hallottak halmozottan sérült emberekről, epilepsziáról. Azt láttam, hogy nagyon elgondolkodtak, és hogy „szívták magukba az elhangzottakat, raktározták.” Közben kérdéseket is tettek föl, beszélgetés alakult ki, de nem zajos. Mindig csak egy ember beszélt, a többiek érdeklődve figyelték a kérdést és a választ. Volt, aki valamilyen információval rendelkezett ebben a témában és arról számolt be.
A végén következett a totók kitöltése, ami a hallgatók részére játék volt, mi, szülők pedig ebből fel tudtuk mérni azt, hogy a hallgatókban mennyi rögződött az elhangzottakból. Örömmel láttuk, hogy a totókat 95%-ban helyesen töltötték ki. Az önkéntesség felől is voltak érdeklődők, ami nekünk nagyon tetszett.
Összességében úgy érzem, nekünk szülőknek és a hallgatóknak is nagyon érdekes és hasznos találkozás volt az Esélyóra. Jó érzés volt, hogy beszélhettünk a sérültekről, gyermekeinkről egészséges embereknek, akikben szerintem empátiát, rokonszenvet, segítőkészséget ébresztettünk. Lelkesen készülünk a hátralévő öt esélyórára is.
Czibere Mihályné Marika, Eger
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése